Az élet nagy edző, (szerencsére vagy sem, nem tudom) sosem engedi, hogy kényelmesen, megelégedetten hátra dőljünk a fotelben és elbízzuk magunkat. 

Tisztában voltam azzal, mennyire szerencsések voltunk, vagyunk, hogy J. zökkenőmentesen vette januártól az akadályokat és zokszó nélkül csinálta azt, ami egy felnőtt embernek is nehéz. Minden nap hálás voltam azért, hogy ilyen ügyes, bátor, törekvő. 

Az elmúlt fél év nagy várakozással telt, hogy L. is megkezdhesse valahol az iskolát. Sokat beszéltünk róla, nagyon várta, hogy mehessen, hogy gyerekek között lehessen. Aztán a múlt hétfőn jó nagy lendülettel elkezdte és ez a lendület nagyon hamar megcsappant. Gyakorlatilag a második-harmadik napra már krízis volt, hallani sem akart iskoláról, tanárokról, gyerekekről. Rájött, hogy a nyelvismeret hiánya neki most egy óriási akadály. Kiszolgáltatottnak érzi magát és mérhetetlenül egyedül van a gondjával egész nap. Hiába a gyerekek érdeklődése, a tanárok erőfeszítése, ő most jelképesen becsukta a szemét és a fülét és csak a problémájával tud foglalkozni. Nagyon nehezen indul minden napunk, nehéz szívvel hagyjuk ott az iskolában és napközben is rengeteget gondolunk rá, hogy éppen hogy van. Alig várja, hogy menjek érte és sajnos a délután, este nagy részében is elsírja magát, ha csak eszébe jut az iskola. Ami kimaradt nála a bölcsődében és az óvodában beszoktatáskor (ott minden simán ment), azt most sokszorosan megkaptuk. Egyikőnk sem gondolta volna, hogy ilyen problémák lesznek L. iskolakezdésekor.

Átérzem a helyzetét és ezt mindig mondom is neki, nem győzöm hangoztatni, hogy ők igazi hősök, hogy ezekkel a nehézségekkel minden nap megküzdenek. Próbálom mindenféle dologgal lelkesíteni, megmutatni neki az apró örömöket ebben a helyzetben, de kicsit tanácstalan vagyok. 

Bárki, aki ezt a posztot olvassa és tud hasznos tanácsot adni, megköszönöm!