2014. nagy változást hozott az életünkben. Hosszas gondolkodás, mérlegelés után úgy döntöttünk, nincs más választás, neki kell vágjunk családosan a nagyvilágnak. Március elején T.-az interjúkat követően-munkát kapott Angliában, Birmingham közelében. Azt tudtuk, hogy egyszerre, mind a négyen nem tudunk menni, ehhez nem volt elegendő anyagi fedezetünk, így nem maradt más, T.nak kellett ingázni, mi pedig maradtunk itthon. Persze ezt a megoldást az elejétől kezdve átmenetinek gondoltuk. Nem tudtuk, hogy meddig tart az az időszak, amíg mi itt, ő ott. Itthon közben ment minden tovább a maga útján, J. iskolába járt, L. oviba, én dolgoztam, így már csak 6 órában, hogy tudjam hozni-vinni a lányokat nap, mint nap, no meg J.tudjon balettre járni hetente kétszer. T.nak nagy változás volt, nem kis teljesítmény volt az új környezetet, új munkát, családnélküliséget megszokni, de nagyon strammul helytállt. 

Nyár végén jött el az idő, mikor úgy éreztük, hogy rá kell szánjuk magunkat egy nagyobb lépésre, mert nem igazán jó, hogy szétesett a mi kis családunk. Azt már egy jó ideje megbeszéltük, hogy ha letelepszünk Angliában, Hastings várost választjuk. Ennek több oka is volt, de azt most nem részletezem, hosszú lenne. :)

Szeptemberben T. elkezdte nézegetni a bérelhető lakásokat, majd második nekifutásra talált hármat, ami szóba jöhetett. Hála az internet adta lehetőségeknek, közösen tudtuk eldönteni, melyikre essen a választás. Onnantól már csak idő és pénz kérdése volt minden, no de ezt is sikeresen megléptük, november közepétől lakás bérlők lettünk Hastings város St.Leonards városrészében. Az igazi izgalom ekkor kezdődött. Innentől minden kézzelfoghatóvá vált. Tudtuk, hogy rohamosan intézni kell a dolgokat, mert ott már ketyeg a bérleti díj. Jeleznem kellett itthon az iskola, óvoda, kerületi jegyző felé, hogy decemberben mennek utoljára a gyerekek, mert januárban költözünk. A munkahelyemen be kellett adjam a felmondást, mindenféle hivatalos ügyeket el kellett intézni. Elkezdtünk agyalni a költözködés mikéntjén. Azt tudtuk, hogy decemberben T. elviszi Angliába az autónkat, azt megpakoljuk, amennyire csak tudjuk, de vajon mi marad még itthon, amire szükségünk lesz? Abban megállapodtunk, hogy a bútorainkat itthon hagyjuk, mert annyiba kerülne a szállítás, hogy nem érné meg kivinni, inkább majd ott veszünk használtan ezt-azt, amire szükségünk lesz. Így aztán telis-tele pakoltuk az autót, T.pedig egy napsütéses december végi reggelen elindult Budapestről, hogy kivigye életünk apró kellékeit az új otthonunkba. A napsütés nem sokáig tartott, mert nyugat felé haladva egyre hidegebb és havasabb lett az időjárás, de az égiek kísérték T.-t az úton és szerencsésen megérkezett másnap éjfélre a behavazott dél-angliai városkába. 

Egyelőre ott tartunk, hogy három nap múlva jön haza T., majd január 8-án repülőre ülünk és nekivágunk az ismeretlennek. Sok-sok kérdés motoszkál mindannyiunk fejében, sokat beszéltünk/beszélünk a gyerekekkel is erről a nagy változásról. A magam részéről hatalmas kíváncsiságot, izgatottságot érzek. Igyekszem nagyon pozitívan állni mindenhez és helytállni. Tudom, hogy nem kis dolog lesz a lányoknak megszokni az ottani életet, megtanulni egy új nyelvet, beilleszkedni az iskolában, de nagyon bízom benne, hogy most jött el ennek a nagy lépésnek az ideje és jó csillagzat alatt hoztuk meg a döntést.