A héten írtam egy meglehetősen csüggedt bejegyzést arról, milyen kilátástalannak láttuk a lányok iskolába kerülését. Miután felkerestük az összes megjelölt iskolát és mindenhol elmondták, hogy várni kell, tudomásul vettük. A magam részéről azt tudom mondani, hogy megnyugodtam, mi megtettük, amit lehetett, nyomulni nem lehet, majd ha eljön az ideje, mennek iskolába. 

Ma délelőtt csörgött T. telefonja, a hozzánk legközelebb lévő iskolából hívták, hogy van J.-nak hely, menjünk be a papírokért, amiket majd ki kell tölteni, hétfőn eljön a tanítónő családlátogatásra és kedden már kezdhet is. :) Először azt hittem, nem hiszek a fülemnek. J. iskolás lett újból. Itteni rendszer szerint 3. évfolyam, Amethyst osztály. :) Mondanom sem kell, mennyire örültünk.

Délután bementünk az iskolába, megkaptuk a kitöltendő papírokat és megtudtuk, hol tudjuk megvásárolni az egyenruhát. Azonnal indultunk, hogy be tudjuk szerezni, hiszen már péntek van. Az üzlet a város szélén van egy telepen. Nagyon sok iskola egyenruhája kapható itt. Gyakorlatilag a cipőn kívül mindent megvettünk. J. annyira örült, folyton azt mondogatta, hogy mennyire várja már az iskolát.

Az első pillanattól láttam, L.-nek fájó pont, hogy őt még nem vették fel. Ez akkor tört fel belőle, mikor J.-nak "bevásároltunk". Úgy élte meg, hogy J. mennyi szép ruhát, cipőt, táskát kap "ajándékba". Egyszer csak csöndben elkezdtek potyogni a könnyei, majd következett a nagy sírás. Megölelgettük és próbáltuk vele megértetni, hogy ez nem ajándék, enélkül nem mehet iskolába és ha ő is mehet majd, neki is ugyanígy megveszünk mindent, de azt hiszem ez most neki nem volt megfelelő magyarázat. Akkor lett jobb kedve, mikor arról kezdtem el beszélni neki, hogy amíg Julcsi suliban lesz, mi majd megyünk uszodába, játszótérre, könyvtárba és olyan helyekre, ahol legalább olyan jó lesz, mint az iskolában.

Addig is, míg ez beindul, izgatottan várjuk, hogy megismerjük a tanítónénit, kitaláltuk, hogy készítünk valami sütit, amivel meg tudjuk majd kínálni. A keddet pedig annyira várja J., hogy már én szurkolok magamban, nehogy a nagy várakozás után nagy legyen az első sokk. Bízom benne, hogy megmarad benne a lelkesedés és segítő közeg fogadja.